Tisztelt művészetkedvelők, kedves Bartos Jenő!

Székedi Ferenc - műkritikus, újságíró
Kézdivásárhely, 2013. június 21.

Pár héttel ezelőtt néhány napot Iaşi városában töltöttem, ahonnan most Bartos Jenő hozta el festményeit Kézdivásárhelyre. (…)
Bevezetőként föltétlenül szerettem volna elmondani mindezt, hiszen a zabolai származású, főiskolai tanulmányait Bukarestben évfolyamelsőként végző Bartos Jenő immár négy évtizede dolgozik Iaşi-ban, nem csupán ismert és elismert alkotóként, hanem számos tisztséget betöltő egyetemi oktatóként, legutóbb pedig doktori iskola vezetőjeként, amely mindenképpen egy ragyogó művészeti oktatói életpálya betetőzése. Miközben erre a megnyitóra készültem, nem csupán azokat a képeket nézegettem végig, naponta többször is, amelyeket Balási Csaba küldött át nekem a világhálón, hanem végigolvastam jónéhány román kritikusának a véleményét és feltűnt nekem, hogy milyen tisztelettel és elismeréssel, nevének mindig pontos magyar megjelentetésével írnak a Mesterről, még akkor is, ha munkáit nem mindig tudják pontosan megfejteni és szemlézésükre olykor a médiában gyakori, túlbeszéléshez köthető, elkerülő utakat választanak. Bartos Jenő festményei ugyanis az első pillanatra, vagy többszöri futó rápillantásra sem adják meg magukat. Hiába emlegetnénk erőteljes jelképhasználatot, figuratív indítás után nonfiguratívba való torkollást, a néhány realista elemtől elvonatkoztatott teljes absztrakciót, geometrikus vagy geometrizáló formavilágot, olykor egymásbasimuló, harmonikus, máskor pedig éles ellentéteken alapuló színkezelést, nem hagyományos módszerekkel a vászonra felvitt festéket vagy éppen az ikonfestészet ihlette néhány megoldást, mert akkor még mindig távol járnánk a teljes igazságtól.
Már pedig a teljes igazság alighanem az, hogy Bartos Jenő filozófikus-ideológikus festő, a felszínen, ha úgy tetszik, a síkban fogalmazza meg üzeneteit, de jóval mélyebbre, az általános és egyetemes emberi lét rejtelmeire tekint vissza a képzőművészetnek azon az ősi és eredeti nyelvén, amelyben nem csupán a ráció, hanem az imagináció, az intuíció, azaz a képzelet és a megérzés, a ráérzés is a megismerés eszközei. Az embernek a világban elfoglalt helyéről van ugyanis szó, voltaképpen az emberi létezés kapcsolatáról a világmindenséghez, a teremtéshez, az istenséghez, a térhez, az időhöz, az emberi létezés értelmének vagy értelmetlenségének, a megismerős lehetőségeinek olyan alapvető kételyeiről, amelyek függetlenek bármiféle társadalmi vagy műszaki változásoktól és amelyekhez majd minden kor és majd minden nemzedék valamiképpen visszatér. Az örökös visszatérés. (…) a kezdetek mítoszaihoz való állandó visszatérésről, a mítoszok paradicsomából való kiűzetésről, az egymással ellentétes, de egymástól mégis elszakíthatatlan kettősségekről, amik jóval közelebb állnak Bartos Jenő munkáinak a lehetséges értelmezéseihez is, akár formai, akár színbeli megoldásaira tekintenek. (…)

Egy kiállításmegnyító keretében természetesen nincs idő mindezekben elmélyülni, csupán arra szeretném felhívni a jelenlevők és a látogatók figyelmét, hogy Bartos Jenő művészete nem magyar, nem román, nem nyugati és nem keleti, és címének “szakrális” jelzője ellenére nem a köznapi értelemben vett vallásos, hanem mindenekelőtt egyetemes fogantatású, ez a jelző pedig ugyanúgy vonatkozik a minket időben és térben körül vevő szűkebb és tágabb világra, a hozzá fűződő emberi kapcsolatrendszerekre, mint magának a képzőművészetnek a szerepére ennek a világnak a megismerésében. Balási Csaba elküldte nekem Bartos Jenő művészi hitvallását is, amely szavakra írja át mindazt, amit a művész a képein művel és minthogy többségünk számára a szavak jelentik az első számú kommunikációs eszközt, nem kétlem, hogy majd a sajtó is sokat fogja idézni. “Mint képzőművész, már pályafutásom kezdetén a festészet olyan látásmódja mellett döntöttem, ami tükrözi a valóságot és megfelel felfogásomnak a világról, ami egyezik szakmai meggyőződésemmel, és azzal az elvvel, ami szerint „a művészet nemcsak a láthatót tükrözi, hanem a láthatatlant is”. (…)